Lassan 7 éve vagyok egyedül, 21 év házasság után. Nem magányosan, de Társ nélkül. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt igazi Társam soha... Akkor nem váltunk volna el. Majd később elmélkedek még erről.

Mostanában mindenesetre elkezdtem vágyni arra, hogy ezen változtassak, hogy megtaláljam a másik felemet... Hú, de nagy szavak! Valójában örülnék annak is, ha valakivel felhőtlenül jól érezhetném magam. Nem a folytonos megfelelés, bizonyítás kényszerével. Felnézni valakire, aki felnéz rám. Biztatni valakit, aki biztat engem. Létezni, élni azért, mert létezni, élni jó!

Egyre gyakrabban érzem, hogy értelmetlen, amit csinálok. Valaha szerettem, sok sikerélményt adott, de mára sok minden megváltozott - vagy én fásultam el, vagy a világ rosszabbodott, vagy mindkettő. Többször megfordult a fejemben, hogy fogom magam, és külföldre megyek. De lássuk be, közel az 50 felé, minimális nyelvtudással ugyan hova kellenék? Ami viszont fontosabb ennél: valójában eszem ágában sincs külföldre menni, én ITT szeretek élni, és ITT szeretnék boldog lenni!

Azon kevesek, akik igazán ismernek tudják, hogy a konszolidált külsőm erősen hóbortos jellemet takar. Sok mindenre nyitott, de nem igazán kezdeményező típus vagyok. Szóval várom, hogy az ideális pasi rám találjon... Időnként elunom a várakozást, és belevetem magam a társkeresésbe - most is ez történt a világtól való megcsömörlésemmel egyidejűleg. Előkotortam hát a régi regisztrációs cuccaimat, beléptem, rákerestem. Egyből kiszúrtam. Egyedi figura - és tényleg... Olyan szerencsém (?) volt, hogy utána tudtam nézni a neten - páratlan lehetőség. Ne nagymenő, jól szituáltra tessék gondolni, nem az. Valódi kihívás a pasi, egy csodabogár! Az is megfordult a fejemben, hogy a jó Isten küldte nyafogásomra válaszul... Nesze neked, ezzel kezdj valamit! :)

És most, meg kéne tegyem az első lépést. Vagy mindjárt a másodikat, mert itt nem lesz hagyományos, ismerkedős randi. A kérdés nagyon hamar el fog dőlni - csak legyen merszem lépni!