Hát már sose lesz ennek vége? Eltelt néhány hónap, történt egysmás a fenti bejegyzés óta. Ha röviden akarnám definiálni, akkor mindenki disztingvált. Ha úgy tetszik lapoztunk egyet. Engedtünk az erőszaknak? Mindegy, nem is lényeges. Kerestünk, kutattunk, meghallgattunk, beszélgettünk, imáztunk, reménykedtünk. Meghallgattuk a jogot. Elárultuk, hogyan fogunk dönteni, ha eljön az idő.
Nos, egy hős vagyok! Elég volt pár nap ábrándozás, máris elküldtem egy kedves, ismerkedős levelet. Azért olyan óriási dolog ez, mert innentől jön a valóság. Szeretem elképzelni, hogy milyen lenne vele az élet, építgetek egy álomvilágot, előre beleszerelmesedek… Aztán jön a nagy büdös valóság, és az újabb pofára esés. Történt két levélváltás, a másodikra már nem volt mit válaszoljak. Persze tudhattam volna… Neki is van már egy világa, aminek ő a közepe, saját maga. Mindegy, túl vagyok rajta, de a témát egyelőre jegelem.
Hiába no, nehéz ez már az én koromban… Bedobja az ember lánya a hálót a társkeresőn és mustrálgatja a zsákmányt. Többségében kopasz, pocakos halak akadnak fenn, hatalmas egóval és elvárásokkal. Sehol egy sörényes rockzenész-forma, vagy más elvarázsolt, nem evilágra való, szórakoztató példány. Még szerencse, hogy én ilyen tökéletes, szép és szerény vagyok! :)
No, de lépjünk tovább, hiszen az élet szép! A bagótlanságnak immár 10. napja, és minden este csavargok egyet a kutyával is. Egyéb apró dolgok is alakulnak, de ezekről majd később…
Lassan 7 éve vagyok egyedül, 21 év házasság után. Nem magányosan, de Társ nélkül. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt igazi Társam soha... Akkor nem váltunk volna el. Majd később elmélkedek még erről.
Mostanában mindenesetre elkezdtem vágyni arra, hogy ezen változtassak, hogy megtaláljam a másik felemet... Hú, de nagy szavak! Valójában örülnék annak is, ha valakivel felhőtlenül jól érezhetném magam. Nem a folytonos megfelelés, bizonyítás kényszerével. Felnézni valakire, aki felnéz rám. Biztatni valakit, aki biztat engem. Létezni, élni azért, mert létezni, élni jó!
Egyre gyakrabban érzem, hogy értelmetlen, amit csinálok. Valaha szerettem, sok sikerélményt adott, de mára sok minden megváltozott - vagy én fásultam el, vagy a világ rosszabbodott, vagy mindkettő. Többször megfordult a fejemben, hogy fogom magam, és külföldre megyek. De lássuk be, közel az 50 felé, minimális nyelvtudással ugyan hova kellenék? Ami viszont fontosabb ennél: valójában eszem ágában sincs külföldre menni, én ITT szeretek élni, és ITT szeretnék boldog lenni!
Azon kevesek, akik igazán ismernek tudják, hogy a konszolidált külsőm erősen hóbortos jellemet takar. Sok mindenre nyitott, de nem igazán kezdeményező típus vagyok. Szóval várom, hogy az ideális pasi rám találjon... Időnként elunom a várakozást, és belevetem magam a társkeresésbe - most is ez történt a világtól való megcsömörlésemmel egyidejűleg. Előkotortam hát a régi regisztrációs cuccaimat, beléptem, rákerestem. Egyből kiszúrtam. Egyedi figura - és tényleg... Olyan szerencsém (?) volt, hogy utána tudtam nézni a neten - páratlan lehetőség. Ne nagymenő, jól szituáltra tessék gondolni, nem az. Valódi kihívás a pasi, egy csodabogár! Az is megfordult a fejemben, hogy a jó Isten küldte nyafogásomra válaszul... Nesze neked, ezzel kezdj valamit! :)
És most, meg kéne tegyem az első lépést. Vagy mindjárt a másodikat, mert itt nem lesz hagyományos, ismerkedős randi. A kérdés nagyon hamar el fog dőlni - csak legyen merszem lépni!
